Minden elkezdődik valahol.

Dühömben hatalmasat rúgtam a fészer oldalába, miközben kiosztottam a mai bölcsességadagot egy általam nem ismert képzeletbeli barátnak. Úgy tartottam, hogy ő mindig mellettem van, ha szükségem lenne rá. De valljuk meg, egy képzeletbeli barátot elég nehéz funkcionálisan hasznosítani. Vegyük a jelen helyzetet: megpróbáltam kirángatni az ásót a többi szerszám közül, de nem sikerült. Makacsul tartotta magát az a rozsdás vacak, amit még nagyapámtól örököltem egy szívlapáttal és egy nyikorgó kerekű talicskával együtt. Emlékszem, könnyes meghatottság csillogott a szemében. Úgy nézett rám, mintha éppen akkor indított volna el az élet rögös országútján. Valahogy így volt különben. Azzal a különbséggel, hogy eszem ágában sem volt egy nyikorgó talicskát tolni ezen a zötyögős úton. Ennél némileg szerényebben gondoltam becsatlakozni az életre megérett felnőttek sokszínű kavalkádjába. Őszintén. Honnan tudták egyáltalán, hogy megértem? Nagyapámban biztos vagyok, ő onnan tudta, hogy mindössze negyedórán át ellenkeztem a talicska, az ásó meg a lapát miatt, aztán inkább eltoltam őket. De a szüleim honnan tudták? Ez valami külső dolog lehet. Semmi más. Bizonyára van egy életkor, amikor az embert ki kell lökni a fészekből. Ránéznek, és sűrűn felhősödő homlokkal azt mondják:

 - Ejj, hogy férfiasodik ez a gyerek!

Ez a felnőtté válás farkastörvénye: itt nem lakhatsz, fiam, ha nem dolgozol. Ez a halálom. Minden egyes nálamnál idősebb rokonunk fiamozott, mintha én lennék az utolsó embergyerek a földkerekségen, akin áll vagy bukik az emberiség jövője. Így, fiam, meg úgy, fiam. Az ásó hirtelen kiszakadt a többi szerszám közül, és a vége keményen a bal vállamba nyomódott. A lendülettől megtántorodtam, majd a lábamat megvetve, nekirontottam a fészer falának. A bal lábam talpa újra rezgésbe hozta a dügedűlt építményt, ezúttal sokkal hangosabban.

Az ásóra meredtem, és megborzongtam. Nem így képzeltem ezt az egészet. Dühösen kicsaptam a fészer ajtaját, aminek megnyikordulni sem volt ideje. Szétvágta az erősen tűző napsugarakat, majd lassan nyikorogva megindult vissza a tok felé. Mire újra bezárult, én már félúton jártam a cseresznyefa felé. A fa alá érve nagy élvezettel belevágtam a délutáni zápor után még kissé nedves földbe. Felnéztem a fa ágai közé.

Minden elkezdődik valahol. Az első ásónyomot még sok újabb követte. A föld felszínét nem volt nehéz fellazítani, de lejjebb már lassan haladtam. Ha szégyenben maradok, kénytelen leszek szerezni egy csákányt. Nagyapám okos ember volt, de a csákányban sohasem hitt. Azt mondta, hogy amit a kéz nem visz, az már valami modern szar. A gödör formája szép lassan kirajzolódott, de sok munka volt még hátra. Precízen ki kellett mélyítenem, és a tűző napon ez felettébb kellemetlen meló.

Életem első gödre némán tátotta felém a száját. Elsőre nem is rossz. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem tud mindenki ilyen teljesítményt nyújtani csak úgy a semmiből. A téglalapformát vizsgálgattam, és azon gondolkoztam, hogy mindez mit képvisel. Ez a forma időtlen idők óta szolgálja ugyanazt a funkciót. A dagadt szomszéd állt meg a kerítés mellett, és ő is a gödröt nézte. A homlokán súlyos ráncok csúsztak össze. Aggodalomtól megrészegült szemmel nézett rám, aztán megint a gödörre.

 - Ez egy….

A hangja akadozott. A mondatot sem tudta befejezni. Bólintottam. Ez egy. Az emberek nap, mint nap ásnak ilyen gödröket. Ez csak egy közülük. Egyetlen egy. Ebből nem kellene ekkora ügyet csinálni. Én miért nem áshatok a kertembe egy sírgödröt?

 - Sírgödör. Te jó ég!

 - Az.

A szeme egy pillanatra a gödör feletti ágra tévedt. Egész testében megremegett. Hátrált néhány lépést, majd hirtelen futásnak eredt.

A kötél végén lévő hurokra néztem. Nagy sóhajjal kiengedtem a tüdőmből a levegőt, majd a létrát keresztbefektettem a gödör felett, és egyensúlyozva besétáltam a közepére. Minden könnyedén ment, de innen minden másként festett. Mély levegőt vettem. A fenébe is, minden elkezdődik valahol.